Lenn, a Nyuszi barlangjában  
Alice már elunta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.
Mit ér egy könyv - gondolta Alice - képek meg versek nélkül?
Hát csak ült-üldögélt, s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt - mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbutult -, hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a piros szemű fehér Nyuszi.
Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Alice valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában:
- Jaj, istenem, még elkésem!
Alice később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből, és megnézte rajta, hogy hány óra, s aztán elrohant, Alice tüstént talpra ugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.
A következő pillanatban Alice utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.
A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.
Alice-nek esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen, és eltűnődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.
Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenfelé polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: Narancs-jam.