„A régi fahíd lábánál kifogtam egy elsodort pajtafödelet, elég nagy volt, hogy megbírjon, egy rúddal pedig kormányozni, lökni tudtam a tutajomat. A rohanó Ipoly felett féltem volna, sőt alighanem lehetetlen lett volna a csónakázás, ott volt azonban a túlsó parti rét, ott már megállt a víz, mint egy rengeteg, nagy, lusta tó, már letisztult, leülepedett, s a májusi (...) nap fenékig átsütötte. Ráálltam a kifogott kapura, s a léccel hajtottam magamat a tó tükrén. Csodaszép volt az idő, s én a hepehupás rét fölött, a világ fölött lebegtem. Csak félméternyire, sőt néha csak arasznyira aszerint, hogy milyen volt a talaj, de mégis fölötte voltam. Lent, alattam, a zöld füvek, az apró, sárga virágok ragyogtak; a kristályos víztükrön (…) a felhők képe; fölöttem az ég.”
