Maycomb régi, méghozzá unalmas, régi város volt, amikor megismertem. Esős időben az utcák vörös pocsolyákká változtak, a járdákat fű nőtte be, a bíróság rogyadozó épülete a főtéren éktelenkedett. A nyári hőséget akkoriban valahogyan nagyobbnak éreztem: egy fekete kutya szenvedett a hőségtől a forró nyári napon; talyigák elé fogott csontos öszvérek farkcsapkodással kergették a legyeket az örökzöld tölgyek tikkasztó árnyékában.
A férfiak keménygallérja reggel kilenc órára már csuromvíz volt. A hölgyek fürdőt vettek ebéd előtt,
három óráig tartó déli sziesztájuk után is, és estére mégis olyanok voltak, mint a puha teasütemény,
bevonva izzadsággal és vastag púderréteggel.
Az emberek akkoriban lassan mozogtak. Tempós léptekkel mászkáltak a főtéren, ráérősen mentek be az üzletekbe és jöttek ki onnan; bőven volt idejük mindenre. A nap huszonnégy órából állt, de hosszabbnak hatott. Senki nem sietett, mert nem kellett sietnie; nem akadt semmi vásárolnivaló, de pénz sem a vásárlásra, és Maycomb megye határain túl nem volt, amit érdemes lett volna megnézni. Valami bizonytalan derűlátás vett erőt az emberek jó részén: a megye népe meg volt győződve róla, hogy a félelmen kívül semmitől sem kell félnie.
Házunk a város előkelő negyedének főutcáján állott – itt laktunk, Atticus, Jem, és én meg Calpurnia, a szakácsné. Jem és én elégedettek voltunk apánkkal: játszott, felolvasott, és udvarias tárgyilagossággal bánt velünk.
Calpurnia egészen más volt. Csupa szöglet és csupa csont; rövidlátó és bandzsa; tenyere széles, mint az ágydeszka, de legalább kétszerte keményebb. Mindig kikergetett a konyhából, és azt kérdezte, miért nem viselkedem olyan jól, mint Jem, pedig tudta, hogy ő idősebb. Mindig olyankor hívott haza, amikor még nem akartam hazamenni. Hősi küzdelmet vívtam vele, de mindig hiába, főként, mert Atticus mindig az ő pártjára állt. Akkor került hozzánk, mikor Jem született, és amióta az eszemet tudtam, zsarnokoskodott fölöttem.
Amikor anyám meghalt, kétéves voltam, és hiányát így soha nem éreztem. Graham lány volt, és Montgomeryből származott. Atticus akkor ismerkedett meg vele, mikor első ízben választották képviselővé. Ekkor már középkorú férfi volt, és anyám tizenöt évvel fiatalabb. Jem házasságuk első évében született; én négy évvel később, és két év múlva anyámat egy szívroham megölte. Azt mondták, hogy családjában ez gyakran előfordult. Nekem nem hiányzott, de, gondolom, Jemnek igen. Világosan emlékezett rá, és játék közben néha nagyokat sóhajtott, magamra hagyott, s egymagában játszott a kocsiszín mögött. Ilyenkor okosabbnak tartottam, ha nem zavarom.
Amikor körülbelül hatéves voltam, Jem pedig majdnem tíz, nyaranként a legtávolabbi pont, ameddig elmehettünk (hogy meghalljuk Calpurniát, ha hazahív), Mrs. Henry Lafayette Dubose háza volt két házzal feljebb, mint mi laktunk, tőlünk három házzal lefelé pedig a Radley-ház. Ebben a házban egy ismeretlen valaki lakott, s ha csak célzást is tettek rá, napokig jól viselkedtünk. Mrs. Dubose viszont maga volt a pokol.
Ezen a nyáron került hozzánk Dili.
